A szerző a hazai karkultúra lehetőségeit az 1930-as, 40-es évektől veszi számba, amikor a Bartók és Kodály keze alól kikerülő kórusművek lendületet adnak a karének fejlődésének. A II. világháborút követően művészi megtorpanás volt érzékelhető, amit az aktuálpolitikai célok szolgálata is meghosszabbított. Az 1950-es években hosszú időre lehetetlenné vált, hogy a kiemelkedő képességű kórusok valamely tekintélyes európai fórumon megmérethessék magukat. A kapunyitást a debreceni Kodály-kórus versenysikerei és az 1961-es első debreceni nemzetközi kórusverseny jelentette. Innen sikerekkel ékes út vezetett a 2000. évi linzi kórusolimpiáig, ahol hazánk az első helyen végzett. A karvezetés, kóruséneklés Magyarországon ma is magas szintű, ugyanakkor a szerző felhívja figyelmünket a művelődéspolitika hibáira, a közművelődésben döntést hozók felelősségére, a média kultúraközvetítő feladatára, az utánpótlás-nevelés fontosságára. A szakmai sikereken túl hangsúlyozza a nemzetközi jelenlét szükségességét, valamint a hazai közművelődési igények szolgálatának fontosságát. Identitástudatunk hosszú távú szolgálatában ugyanis mással nem helyettesíthető feladatok hárulnak a kórusokra, és különösen érvényes ez a határokon túl, kisebbségben élő magyarok körében. A civil szervezetté alakult Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége (KÓTA) ebben a munkában nyújt nélkülözhetetlen segítséget. A szakmai támogatáson és érdekképviseleten kívül azonban fontos a megfelelő anyagi háttér megteremtése is, az állami és szakszervezeti mecenatúra pótlása. A szerző szavaival élve: Amennyiben kóruskultúránk elért eredményeit képesek leszünk szinten tartani, sőt, esetleg gyarapítani, pontosabban: a potenciálisan benne rejlő lehetőségeket a jövőben az eddiginél is jobban kiaknázni, kórusaink sokat tehetnek annak érdekében, hogy a Kodály Zoltán által megálmodott 100 éves terv egész népünk hasznára előbb-utóbb valóra váljék.