Részlet a könyvből:

"Imigy dalolt a régi hires katona-költő, néhai való jó Balassa Bálint széles vitézi kedvében, az Urnak 1580-ik esztendeje körül, Vég-Eger várában. Hej, pedig alapjában véve fájdalmas búval hasitott akkoron a magyar fülbe és a magyar szivbe ez a szó: a Végek... Hanem azért a vitézlő költőnek is igaza volt némiképpen, amint ez majd kiderül a dolgok szép rendjében. Tartsunk tehát rendet s kezdjük ott, hogy mik is voltak azok a Végek és kik valának a végbeli vitézek?
Ennek a mi okat szenvedett, irigy és gonosz ellenségeitől sokszor végpusztulásra itélt, de Isten segitségével a maga őserejéből mindig diadalmasan talpraállt magyar hazánknak volt már a multban is a maihoz sokban hasonló állapota. Mintegy 400 évvel ezelőtt, a mohácsi csata után.
Több mint száz éven át állott már a magyar, védő sziklafalként, az ázsiai és balkáni török-pogány veszedelem elé, mely nem csupán Magyarországot, de az egész nyugat-európai keresztény műveltséget is megsemmisitéssel fenyegette. Százados, mesébe illő hősi küzdelmek után, amelyek során a Hunyadiak, Kinizsyek, Báthoryak hadvezéri lángeszét s az egyszerü magyar katonák - a Kemény Simonok, Dugonicsok s a többi névtelen hősök elszánt bátorságát egész Európa bámulattal szemlélte, rászakadt hazánkra a mohácsi gyásznap sötétsége... Senki sem jött ekkor segitségünkre a vérünkkel védelmezett európai népek közül! Sőt, fájdalom - és ez volt a legnagyobb baj - a magyar is meghasonlott egymással. A pártoskodás, a Dózsa-féle pórlázadás (1514-ben) egyre gyengitette a nemzet erejét s igy következett el Mohács (1526-ban). Az uj erőre kapott ellenség rettenetes rést vágott itt a hajdan erős magyar sziklafalon s e résen keresztül mind beljebb-beljebb özönlött hazánk testébe a romboló áradat... Letarolt mezők, égő falvak és városok, rémülten menekülő vagy rabláncra vert nép jelezte utját. Könny és vér, gyász, pusztulás, siralom előtte, utána..."