Alig ​​hangzik el az utolsó taktus, a nézőtéren máris zúg a tapsvihar. A közönség felállva ünnepel, ezernyi „bravó!” és „hogy volt!” visszhangzik a Burgtheater páholyaiból, zsöllyesoraiból a színpad, még inkább a karmesteri dobogó felé. Az éppen 34 esztendős mester fáradt boldogsággal fogadja a gratulációkat. Milyen figyelemmel követték a nézők a pompás muzsikát! Milyen önfeledten kacagtak az albán grófok szerelmi cselvetésén, értve és értékelve, miként fog ki rajtuk végül az örök női furfang! Hát igen, a hölgyek már csak ilyenek, ők mind így csinálják – ezért is lett ez a darab olasz címe: Cosi fan tutte… De valami hiányzik, hogy a pillanatnyi siker az ifjú zsenit tovább emelje pályáján. A megrendelő, a legfőbb pártfogó, maga a császár – nos, a császár sajnos nem jött el. Emiatt persze az udvari arisztokrácia leggazdagabb, legbefolyásosabb tagjai sincsenek itt, akiktől pedig a legjobb megrendeléseket remélhetné. De hát az uralkodó önhibáján kívüli okból hiányzik. Beteg. Halálos beteg. És ha meghal, vele együtt egy egész korszak fog elmúlni.