„Magyarország ez időben a hárommillió koldus országa volt, és aki paraszt családban született, az 99 százalékban paraszt is maradt egész életében, mivel a szegény sorból nem igen volt kitörési lehetősége. Szerények voltak hát a kilátásaim és édesapám fantáziájából csak arra futotta, hogy géplakatos inasnak ad a Téglási út elején lévő Fehérvári-műhelybe”- meséli a szerző, aki regényének főszereplője is egyben. Nagy Antal a tífuszjárvány idején, 1934. április 12-én, egy Hajdúböszörmény melletti tanyán látta meg a napvilágot, így még épp beleszületet a magyar feudálkapitalista rendszerbe. Őt elkerülte a fertőzés, túlélte, mint ahogy végig- és túlélt egy világháborút, egy Rákosi-rendszert, sok-sok nélkülözéssel teli évet is. Elemi és középiskolai tanulmányait még helyben végezte el, élte a vidéki parasztgyerekek szabad és szegény életét. Majd Budapesten tanult tovább, és itt is telepedett le. Nem géplakatos lett belőle, mint ahogy édesapja tervezte, hanem a Belügyminisztérium nemzetközi kapcsolatok osztályának vezető helyettese. Innen ment nyugdíjba. Aktív felnőtt kora egybeesett a Kádár-korszak fénykorával. Helyénvaló és érvényes eszköz az önéletírás, ennek ékes példája ez a kötet. Hitelesen, izgalmasan és plasztikusan mutat be egy olyan letűnt korszakot, melyet alig tudunk felidézni, hiszen olyan messze már. Sőt, a legtöbben csak történelemkönyvekből ismerik a puha diktatúra idejét vagy a szovjet-magyar barátságot. A korabeli dokumentumokkal és fényképekkel illusztrált önéletrajzi regény hiteles korkép és kalandos történet egy minden körülmények között derülátó, az életet megbecsülni és szeretni tudó emberről. A könyvet olvasva szinte látjuk magunk előtt a hatvanas évek garbó pulóveres hivatalnokait, a hetvenes évek homokóra alakú, kontyos-csinos asszonyait, és azt az embert, aki minden viszontagság árán is képes volt őseit tisztelni, de túlszárnyalni, és beváltani a saját álmait.