Emily Wanderer Cohen memoárja terápiás irodalom történelmi traumát elszenvedett emberek leszármazottai számára. (Vagyis a mi számunkra, hiszen a véres, traumatikus eseményekkel teli XX. század után kevés kivétellel mind azok vagyunk.) A szerző bátran, szikár őszinteséggel, ugyanakkor nagy együttérzéssel tör meg egy fontos tabut, és tárja elénk, hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre a fel nem dolgozott traumák.
Megmutatja, hogy holokauszt-túlélő édesanyja engesztelhetetlen haragja és elkeseredett ütlegelései nyomán miként kellett gyerekként elnyomnia az érzéseit, hogy a bántalmazást kibírja. Vagyis pontosan ugyanaz történt vele, ami hajdan, a koncentrációs táborban édesanyjával is, aki elszakadt saját érzéseitől, hogy képes legyen túlélni a megpróbáltatásokat. Cohen ütésről ütésre, az oltalmazó szeretet után hiába sóvárogva, a kiszámíthatatlan anyai reakcióktól rettegve vált maga is traumatizált felnőtté, és vitte tovább a nehéz családi örökséget.
Persze nem szükségszerű, hogy a bántalmazott maga is bántalmazóvá váljon. Van, ahol inkább a messzire ható múlt elhallgatása, titkai emelnek falat a családtagok közé, lehetetlenítik el az érzelmi közelséget, és teremtenek megfoghatatlanul nyomasztó légkört. A gyógyuláshoz és a trauma láncolatának megszakításához arra van szükség, hogy kilépjünk a félelem emelte korlátok közül, és megnyissuk a történetmesélés biztonságos tereit. Mondjuk el, vagy írjuk meg a történetünket, hogy megértsük a fontos összefüggéseket, és végre szabadok lehessünk. Ehhez nyújt inspirációt saját példájával és a feldolgozást segítő kérdésekkel a kötet szerzője.