1920-ban ​az egykori Brücke-festő, Max Pechstein robbanó erejű szótöredékekből álló nyilatkozatában így jellemzi ezt a zaklatott lelki tényezőktől diktált alkotási folyamatot: „Munka! Mámor! Gyötrő gondolkodás! Mindent megrágni, felzabálni, elnyelni, szétdúlni! A szülés gyönyörteljes fájdalma! Az ecset csattogása, átdöfni a festővásznakat. Széttiporni a festékestubusokat…” Lázas nyugtalanság, a folyamatban lévő előtérbe helyezése, a magában nyugvó helyett vonzódás a miszticizmushoz – mindez a „német lét lényegéhez tartozónak” tűnik, az új stílus előfeltételének: „Az expresszionista nem néz, hanem lát” (Kasimir Edschmid); ez azt jelenti, hogy kreatív, nem pedig reproduktív művész, akarata határozza meg a világképét, a valóságot víziói, látomásai nyomán „teremti”. … Az expresszionista alkotásmód széles területeit – ha nem is az egészet – felfokozottság jellemzi. Gondolunk Nolde vallásos kompozícióinak túlfűtött alakjaira, Schmidt-Rottluff, Heckel és különösen Meidner „apokaliptikus” tájképeire, Grosz vagy Dix torz formájú nagyvárosi lárváira. Eltúlzottnak hatnak a súlyos felületi kontrasztok, a grafikák ideges, hegyesszögű, cakkos formái, sraffírozásai, amelyeket gyakran az expresszionista művészet legjavához számítanak. Szélesen terjedt a brutalizálás, a csúnya esztétikája. Felhívás volt ez a művészet kiszabadítására a „szép”, a hibátlan, kifényesített látszat, az ünnepi hangulat gettójából…