Heinrich von Kleist az 1800-as évek elején egy esszéjében a marionettek mimikájáról, és a marionettszínház különösségéről ír. A bábuk, a marionettek szerkezetéről, sajátos súlypontjáról s azok mozgásáról gondolkodik.
Kleist (illetve elbeszélője) szerint: „...az a kérdés vetődik fel, hogy jó-e, ha a bábok mozgatója maga is táncos, vagy legalábbis szakértője a táncbeli szépnek..." A bonyolult válasz az igenek rejtett sorozatát takarja. „...A súlypont mozgásvonala... többnyire elsőrendű görbület...legföljebb csak ellipszis, az pedig amúgy is az emberi test végződései számára... legtermészetesebb mozgásforma... Más szempontból viszont ugyanez a vonal nem más, mint a táncos lelkének az útja, mely útra sehogy másként nem találhat rá a gépész, csak úgy, ha beleéli magát a marionett súlypontjába, más szóval, ha táncol... A gépész ujjainak mozgása a hozzájuk erősített bábú mozgásához nagyon is mívesen viszonylik, olyasformán, mint a logaritmusához a szám, vagy a hiperbolához az aszimptota."
Kleist szerint a bábuk előnye, hogy antigravitánsak (s kicsiny súlyuk és a tehetetlenségi erő miatt egy báb entrechat-i és pirouettjei feltehetően remekül sikerednének) „s...akár a tündérek, pusztán elrugaszkodási felületnek használják a talajt, hogy a másodpercnyi ütközés ellenállása új lendületet kölcsönözzön tagjaiknak, nem úgy, mint mi, akik rajta támaszkodva pihenünk tánc közben."