Túlságosan leköt minket a nyelv, a gondolatok és érzelmek kifejezésének tanult képessége. Akaratlanul is azzal foglalatoskodunk, ha emberi megnyilatkozásainkat tesszük vizsgálat tárgyává. Közben mintha megfeledkeznénk a közvetlenebbül ránk – érzékszerveinkre – ható, elemi önkifejezés törvényszerűségeiről. Például a létrehozott, a közölt látvány működésének összefüggéseiről jószerivel annyit, ha tudunk, amennyi az esztétika „melléktermékeként”, annak eszközeivel megragadható. E mulasztás pótlására tett, mondhatni előzmény nélküli kísérlet Jadranka Damjanov összegző műve: A rajz metafizikája. A horvát tudós, művészetpedagógus, író az ember alkotta látnivaló nyelvtanának szabályait lenyűgöző ismeretanyagának sajátos csoportosításával, sokszor váratlan nézőpontú áttekintésével igyekszik világossá tenni olvasói számára.
Miért metafizika? Mert a „végső dolgokat” kutatja, természetesen csak a képzőművészet elemeit/eszközeit illetőleg. A kézikönyvben a szerző saját kutatásai és szakirodalmi tapasztalatai alapján konzisztens rendszert alakít ki, felelve a három alapkérdésre, amit minden, művészettel komolyan foglalkozó ember feltesz magának: hogyan nézünk, mit látunk, és hogyan tekintjük át, amit látunk. Tárgyalja a vonalfelosztást, a tér és tömeg viszonyát és a színelméleteket.