A különböző kultúrák gondolkodói már régóta felfigyeltek az érzéki tapasztalásban rejlő belső ellentmondásokra. Volt, akik emiatt a megismerő szerveink megbízhatóságát, mások a külső világ realitását kérdőjelezték meg. Van azonban egy annyira magától értetődőnek látszó tény, amiben szinte senki sem kételkedik, nevezetesen magának az észlelő személynek a realitása.

És lám, a Buddha pontosan az önmagában létező alanynak ezt az alapeszméjét választotta ki tanítása céltáblájaként, kimutatva róla, hogy csupán egy olyan előfeltevés, amely tapasztalatilag nem igazolható.

A Mūlapariyāya Suttában megörökített tanítóbeszédet a Buddha azzal a céllal tartotta, hogy leleplezze ennek az »énre« vonatkozó elképzelésnek a működését. Nem valamiféle ártatlan tévképzetről van ugyanis szó: az »énre« vonatkozó elképzelésbe kapaszkodnak megragadásra és birtoklásra irányuló ösztöneink, ebben gyökerezik minden kötődésünk és ellenszenvünk, s ezen keresztül összes szenvedésünk is. Ez az a csalétek, amely keresztülvonszol bennünket a létesülés ciklusain, amennyiben minden én-erősítő cselekedetünkkel a saṁsārai körforgás mérhetetlen szenvedését építjük…