A háború utáni olasz próza ritka csemegéjét veheti most kézbe a magyar olvasó. Az 1920-ban született, és mindössze 32 évet élt D'Arzo fő műve Olaszországban is csak a nagy újrafelfedezések idején, 1980 táján került be az irodalmi köztudatba, ám ekkor alighanem végleg, a jellegzetes olasz műfaj, a kisregénnyel nem mindig azonos ”hosszú elbeszélés” remekeként.
A témaválasztásában még neorealista mű eszközeiben már megelőzi korát: egy apró, elzárt világ kisembereinek nyomorúságát már a belső válságot élő ember, ráadásul egy pap tudatszűrőjén át közvetíti, úgy, ahogyan nemsokára majd Fellini és Antonioni dolgozik.