Amikor a tizennyolcadik század második felétől Londonban és Párizsban az új műalkotásokat nyilvános kiállításokon kezdték közszemlére tenni, a művész új típusa született meg a kiállító művész. Ez a könyv a modern művészek történetét vizsgálja, akik új kapcsolatokat alakítottak ki az intézményes keretek között kiállított művészettel, és ezzel alapvető átalakulásokat indítottak el a művészet definíciójának, a művész önképének, problémáinak és társadalmi státusának vonatkozásában. Oskar Bätschmann bemutatja, hogyan született meg a modern művész alakja John Singleton Copley és Benjamin West kezdeményezései nyomán, és vált a huszadik század művészcsillagainak, Joseph Beuysnek és Andy Warholnak az esetében maga is teljes jogú kiállítási tárggyá.

A művészeti világ valóságos forradalma zajlott le, amikor a kiállítások résztvevői átvették a művészet feletti kritikának és a művészet definiálásának jogát azoktól, akik korábban birtokolták ezt a bíróságoktól és az egyháztól. Bätschmann feltárja, hogy a kiállító művészek pionírjai miként vontak magukhoz új és új művészeti feladatokat: hogyan határozták meg magukat a versenytársaikkal szemben, hogyan váltak városszerte beszédtémává, szórakoztatták a közönséget, és hogyan váltak anyagi értelemben is önfenntartóvá. Az új feladatok azonban új problémákat is magukkal hoztak, a művészet szabadságának és társadalmi kötelezettségeinek kérdésétől önazonosságának és társadalmi szerepének problémájáig. Könyvében, mely mintegy 250 év művészettörténetét tekinti át, a szerző kölcsönös összefüggéseket tár fel a művészeti termelés és a represszió, a kiállítások és az agresszív módon rajongó közönség, valamint a művészet felé áradó szeretet és gyűlölet vonatkozásában.