Szabédi László az utókor tudatában többnyire úgy él, mint aki a Bolyai Tudományegyetem felszámolásakor, az egyetem tanáraként, a tiltakozásnak egyedül adott lehetőségével élt: az öngyilkossággal. Ebben nyilvánvalóan van igazság, személyes megaláztatásnak történetét (amely Nicolae Ceauşescuhoz közvetlenül társítható) ismerjük de méltánytalan a sok műfajú Szabédi-örökségből csupán ezt a gesztust emelni ki. Egymástól különböző, egymásnak ellentmondó korok, korszakok tanúja volt Szabédi és maga sem tévedésektől mentes; a teljesítmény, a hagyaték egésze, belső vitáival, ellentmondásaival és kiemelkedő eredményeivel várja a mai olvasót, a felületnél mélyebbre nézni hajlandó utókorit, hogy a legismertebb, irodalomtörténeti Szabédi-felfedezők után hetven-nyolcvan évvel, adjon igazat Illés Gyulának, Jékely Zoltánnak, akik benne nagy tehetséget láttak.