Gondolatok nélkül sétálgatok a szűk utcácskákban és élvezem a napsütést. Élvezem a szabadságnak azt a furcsán eufórikus változatát, mellyel azok a szélsodorta vándorok lebegnek a vasárnap délelőtti családi sétájukat végző, teraszokon kávéjukat kortyolgató helybeliek között röviddel továbbsodródásuk előtt, akiknek sodródása nem bizonytalan, így hát nem is nyugtalanító. Csak néhány lépés az ismerős tárgyakból "összerakott", csak néhány szippantás az ismerős szagokból álló, csak néhány pillantás az ismerős színekben fénylő, noha ismeretlen városban, ismeretlenek között. Most mégis ismerősnek tűnnek, hisz a mosoly gödröcskéi az arcokon, a sör habjának odatapadt pamatkái a bajuszokon, a napfény csillanása a szemüvegeken, az üdvözlő fejbólintások a világon mindenütt ugyanazok, mint ahogy ugyanazok voltak és lesznek is mindig.