Hároméves voltam, amikor 1944. december elején nagyanyám a csillagos házból a budapesti nagy gettóba költöztetett (anyámat ekkor már Dachauba deportálták, munkaszolgálatos apámat is elvitték), ahol kétoldali vesegyulladást kaptam. Nagyanyám kiszökött a gettóból, és rémtörténetbe illő módon, az előtte többnyire bezáruló ajtók ellenére sikerült gyógyszert és az orvos rendelte tápláló élelmet szereznie nekem. Túléltem.
Hat évtizeddel később túlélőként és teoretikusként Auschwitz képe című monográfiámban megkíséreltem választ keresni a történelem láthatóságának problémájára, az emlékezet vizuális esztétikájának feltárására. Ezt az Auschwitz Album magyarországi megjelenése ihlette és tette lehetővé.
A KZ regénye a holokauszt prózájáról, a lágerirodalomról szól. A KZ (Konzentrationslager) Giorgio Agamben szerint a modernség paradigmája. A náci haláltábor valósága, a lágerélet és a lágerhalál egyedülálló világtörténelmi tapasztalata, megszenvedett átélése és elbeszélése remekművek születését eredményezte, amely művek különössége sajátos esztétikai minőségek megjelölését és feltárását is lehetővé teszi. Erre tettem kísérletet ebben a könyvben.

Sziklai László