A ’60-as évek végén vagyunk, a könyv elbeszélője ekkor még elemibe jár. A következő iskolaévet nagyszüleinél tölti, a városhoz közeli faluban. Jóllehet a pontos helyszín betájolható, nagyjából bárhol lehetünk Kelet-Közép-Európában. A gyermek szeme átlát a felszínen, és ami megjelenik előtte, az a világ tiszta és egyértelmű váza. Elbeszélése ettől olyan érthető Kaposvártól Marosvásárhelyig. És nem csupán a gyermekszem őrződik meg érintetlenül, hanem az elbeszélés gyerekhangja is. Így aztán a szereplők élete is egyértelmű, világos ábraként rajzolódik elénk. De ami igazán fogva tartja az olvasóját, az a könyv időkezelése. A megidézett események lerázzák magukról az időt, és ebben az időnélküliségben, vagyis végtelenre tágult pillanatban mi is degeszre tömjük magunkat túrós palacsintával, eltekergünk hittanóra után, órákig kapargatjuk a ház falában csillámló homokszemeket, borzongva bámuljuk az utca végében álló magányos ház sötét ablakait. Észre sem vesszük, és átlépünk egy másik életbe.