„Elvárás volt a családban a sírokhoz beszélni, hiszen inkább a holtakkal, mint az élőkkel”, mondja az Égig érő csalán elbeszélője a nagybátyja sírja előtt állva – majd csendben marad. A történettöredékekből felépülő regény ezt az emberek közötti csendet próbálja életre kelteni, megszólaltatni a gyermekkori csongrádi nyaralások felidézésével. Nem ringathatjuk magunkat nosztalgiába, a mezőkön éget a nap, csíp a csalán, roppan a nyúlgerinc, különös, titkokkal teli feszültség jellemzi a mindennapokat és az embereket. A családi dinamikák azonban változnak, a fiatalabb generációk tagjai inkább beszélni szeretnének, fel akarják dolgozni a traumáikat.

A 2017-ben Hoax című verseskötetével debütáló Borda Réka ezúttal egy ilyen beszédkísérletet alkot meg. Az Égig érő csalán mellé olyan jól csengő, kurrens hashtageket biggyeszthetnénk, mint #bántalmazás vagy #szociopróza, de a szöveg ennél finomabb és szövevényesebb. Éles mikromegfigyelések, költői képek és már-már szürreális természetleírások teremtik meg azt a fojtogató atmoszférát, ami éppen annyit beszél el a kiszolgáltatottságról és a megaláztatásokról, amennyi azokról elbeszélhető. A többi „napszítta, gesztenyehajú, jövőtlen vidék."
(Kiss Tibor Noé)

Egy fiatal nő homályba vesző gyerekkori emlékeiből egy átlagosnak mondható magyar család kisvárosi élete bontakozik ki. Azonban olyan érzések is keverednek a rokonokkal együtt elfogyasztott ebédek, a nagymamánál töltött napok képei közé, melyek idegenek és érthetetlenek a lány számára. Különösen erőteljes egy férfirokon alakja, aki szégyennel és égető gyűlölettel tölti el. Ahogy az idő halad, egyre tisztább és világosabb lesz a kép, egyre inkább hozzáfér az elbeszélő és az olvasó is a történethez.