A költő mindig hisz a változásban. A mindent átíró megújulásban. Az élet természetéből fakadó végtelen körforgásban, a transzformációban, és az újra meg újra átélt feltámadás misztériumában. De hisz a változatlanban is, amit a szívében és az elméjében őriz, s amit koroktól, hatalmaktól és trendektől függetlenül elpusztíthatatlannak és öröknek remél. Dalol róla akkor is, ha körülötte már mindenki csak legyint. És álmában is vigyázza, utolsó leheletéig. (Pápay Eszter)