Várnagy Márta a szeizmográf érzékenységével rajzolja fel, lépésről lépésre haladva, apró lélegzetvételekkel a maga belső leltárát arról a nemzedékek óta bennünk gomolygó, fojtogató, elvontságában is fájdalmasan konkrét fogalomról, amit a háború jelent. Töredékekből, emlékakkordokból, dallamokból és képekből kibomló rövidtörténeteinek hol erősen lüktető, hol riadtan, borzongva nekiiramodó aritmiája itt egyfajta szervező erő. Mert a látványnál, a háború borzalmainál fontosabb a látvány keltette gondolati és érzelmi hullámzás. A közvetlen szemlélet illúziója helyett az egyediből átsugárzó lényeg érdekli. Ezért lehet a ráismerés a múltkeresés legfontosabb pillanata. Mintha otthonosabban mozogna az erkölcsi lét tiszta ábrái közt, mint a fogható világban. Innen a balladás retorika, a szövegzene, a tárgyi világ puszta leírásában rejlő költői lehetőség megragadása. Azért ne ijedjünk meg: "az örvényt kutatva újabb örvényekre lelő" ember traumája valamelyest feloldódik az emlékmunka során, és a tükörcserepek jól kivehető, karakteres képpé állnak össze. Turczi István