"Miután már az ötödik-hatodik írást adtam mindenféle volt kollégák, barátok emlékkönyveibe, hatvanadik, hetvenedik, kinek hányadik születésnapra, a legutóbbinál kicsit szomorúan gondoltam, milyen kár érte: a címzetten és pár ismerősén kívül a kutya se fogja olvasni. Hát az alkalmi tanulmányköteteket, régi újságokat? Pláne nem. Néhány tucat, ha nagyon optimista vagyok, néhány száz ember ott és akkor belelapoz, slussz.
Nyár elején lebontattam a dolgozószobában az öreg cserépkályhát. Több mint húsz éve nem volt szegény bekapcsolva. Fölötte ronda gázcső, mellette kétfelől pedig égig érő kupleráj: na, pontosítsunk, egy viszonylag rendes könyvespolc, amelyen - hiú liba, aki vagyok - a saját könyveimet, fordításaimat tartom, de alatta és túloldalt gyanús folyóiratok, dossziék, brutál póktanya, és a sunyin növekvő kazalban semmit nem lehetett megtalálni. Jött Janó, a kályhás, szétverte és elhordta vén kályhámat, én pedig nekiálltam rendet vágni a szomszéd szobába vasvillázott poros papírhalomban. És találtam egy csomó mindent, amire úgy csodálkoztam rá, mintha először olvasnám. Ezt írtam volna? Ki a fene emlékszik, azóta annyi minden történt és született. Húsz-harminc év. Nahát...
Aztán előszedtem a fiókokból még pár kóbor kéziratot, soha meg nem jelent írásokat is, piszmogtam velük kicsit, és tétován megpendítettem kedves kiadómnak: ezekből így együtt, esetleg...? Khm... egy könyvet?
Itt a könyv. Régi írások, régi történetek. Esszék és nehezen skatulyázható, nagyon személyes valamik, amelyekre szívesen ragasztom a ma úgyis trendi "kispróza" címkét. Kicsik, prózák. Azt mesélem bennük, ami körülvett, amit megéltem és túléltem. Nevetni sokat lehet rajtuk, ez az egy biztos.

Az íróember végső soron kétféle: az egyik lobogó fantáziával kitalál dolgokat, a másik nem. Az utóbbi kategóriába tartozom, beérem azzal, ami megtörtént. A saját életem, a családom és a szűkebb-tágabb környezetem ehhez annyi alapanyagot szolgáltat, hogy bőven elég lustán hátradőlve legeltetni a szememet - aztán szorgosan szöveggé fegyelmezni ezt a burjánzást. De a legfontosabb, hogy a szemlélődéshez mindig találjuk meg a helyes szöget és a pont megfelelő távolságot. Ha tárgyadhoz elég közel hajolsz, megszereted. Ha elég messzire lépsz, rögtön kiderül, milyen vicces. (Na jó, néha kicsit kevésbé.)" Saly Noémi