Háború és hadifogság, a szenvedések közepette megismert ember - mindvégig meghatározó élmény maradt Örkény István életében és életművében. Ennek első dokumentumai azok a szociografikus munkák, amelyek szovjet fogságban, a lágerben keletkeztek, s amelyeknek abszurd állapotokig jutó alakjai már igazi Örkény-hősök. Az egymás szomszédságában született művek a szociográfia más-más műfaját képviselik: a Lágerek népe csoportképeket rögzít, a fogság kollektív történetét adja elő, míg az Emlékezők önálló portrékat sorakoztat, a mélyinterjúk magyar irodalmának kiemelkedő darabjaként: háborúba futó életét beszéli el a szegényparaszt, az iparos, a tiszt, a szerzetes vagy Beamter Bubi, a legendás dzsesszdobos.
Nemcsak a szereplők sorsa hányatott, a szövegek sorsa is az lett: az Emlékezőknek mindjárt a címét is megváltoztatták önkényesen 1946-ban, a Lágerek népének pedig évtizedekig nem volt két egyforma kiadása. Mintha az utókor sem találta volna múltjához a megfelelő formákat, akár a gyászjelentéshez szokott hadifogoly, aki levelét így kezdte:
"Fájó szívvel tudatom, hogy élek..."


"Ja, a zokni, az érdekes. Paulina szesztra adta a kórházban három esztendeje. A szára teljesen jó, de a fejére már körülbelül három gombolyag cérnát stoppoltam rá, és folt van rajta tizenkilenc. Mikor elkap a honvágy, leülök, és foltozom; attól ilyen sokszínű a feje. Rendületlenül hordom. Van még három pár olasz harisnyám, nem tudom, hol a fenében szereztem. Nem hordom, mert abban megyek haza."
(Lágerek népe, 1947)

"Nagyon jó nyilas voltam. Hívő, fanatikus, aki csak az eszmének él. Nekem nem volt semmi egyéni célom, mint a többinek. Nem akartam sem igazgató lenni, se párttitkár, se szerkesztő. A világ nem tetszett nekem sok nyomorúságával, a protekcióval... Egy jobb, egy nyilas világot akartam teremteni, ahol rajzolhatok, és híres leszek, és tisztelnek az emberek."
(Emlékezők, 1946)