A Rig-véda az emberi gondolkodás kezdeti szakaszából maradt ránk, amikor a spirituális és pszichológiai tudás konkrét és anyagi alakok és szimbólumok leplébe volt burkolva, amely megvédte az értelmét a profántól, és feltárta azt a beavatott számára. A misztikusok egyik alapelve az önismeret és az istenek igaz ismeretének szentsége és titkos jellege: a világ számára egy külső imádat, egy közös vallás létrejöttét támogatták, a beavatottak számára pedig egy belső tudományét. A Védák rejtetten a spirituális lét és tudás szent szavai, tényleges szimbólumai, valamint az önismeret pszichológiai tudománya, amely a lélekben megtisztultakhoz és tudásban felébredettekhez szól.
A felemelkedett Risi nem a himnuszok egyéni szerzője volt, hanem az örök igazság és személytelen tudás látója. Belső tapasztalásra és az intuitív elme sugallataira támaszkodott, amelyek a hétköznapi észlelést meghaladó tudást közvetítettek. A cél a megvilágosodás, nem pedig a logikus meggyőződés volt. A Véda nyelve a hallott isteni Szó, az Ige, amely a Végtelenből rezgett elő az ember belső hallása számára, aki előzőleg alkalmassá edzette magát a kinyilatkoztatott tudás fogadására és az inspirációra. A himnusz a spirituális fejlődés eszköze volt, önmaga és mások számára. Az alkotás a lelkéből született meg, az elméje erejévé vált, önkifejezésének eszköze volt. Segített neki kifejezni a benne lakó istent, s megsemmisíteni a belső ellenséget.
A tudás utazás és megérkezés; meglelés és elnyerés. A kinyilatkoztatás csak az út végén következett el, a fény a végső győzelem díja volt. A lélek vándorol az Igazság ösvényén, az út felemelkedik, a fény és erő új távlatai nyílnak meg számára, ő pedig hősies erőfeszítéssel szerzi meg a kitágult spirituális tulajdonát.
Lám, a legfelsőbb fény tele tudással kiemelkedett előttünk a sötétségből; a menny ragyogó lányai, a Hajnalok megteremtették az utat az ember számára. Rig-véda 4.51.1.