Talán ​mindnyájan szerettünk volna a Paradicsom Nagy Csábítójával találkozni. Már csak azért is, mert megtudhatnánk, bennünket mivel csábított volna el. Főleg azt szeretnénk tudni, vajon volt-e ott egyáltalán csábítás, volt-e ősbűn, és mi az? Vagy csak az emberiség flagelláns képzelete szabadult el, leírva egy mítoszt, felvázolva azt, hogyan hasad fel a mítosz sokszoros hagymahéj-hártyaszerű leple az emberré váló vagy teremtett ember történetében. Hogyan foszlik fel a teremtés-vallás és az evolúció-vallás fonódó, egymást átható szellemi kezdete…
Hieronymus Bosch A szénásszekér című triptichonjának bal belső szárnyán, a Paradicsom-képen valami nagyon eretnek dolog történik. Ádám szinte semmibe veszi a fenyegetőző arkangyalt, és talán olyasmit mond neki, amiről annak megáll a kezében a kard és kiül az arcára a döbbenet. Bosch-Ádám vélhetően ezt mondja: Te a bűn aiónjába, bűntudattal terhelt világkorszakába akarsz minket száműzni, de én megfestem majd az igazi Édent, ahol sem a bűn, sem ti, kavargó angyalok, sem a mérges büntető Isten nincs jelen, csak mi, emberek Jézussal, és a szeretet. Ezt az Édent mi örököljük, és visszahívjuk e helyett a haragvó Isten helyett Jézus atyját, a szeretet Istenét (…)
Az ember olthatatlan hübriszével megérkezett ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy embert akar teremteni a saját képére és hasonlatosságára. Kevés neki a társteremtő státus, a szelíd részvétel a Teremtésben, a kertészszerep.
Félő, hogy elhatalmasodik az öngyilkos szerep, ez a teremtésbeli szerepvesztés. Képes-e valami az életveszélyes, ám egyben csodálatos emberi kreativitást, az emberi jelenség figyelmét visszairányítani a lét iagzi forrásaihoz (…)