El vagyok bűvölve ettől a mesefilozófiától. Ez így valamiképpen az örök mozdulatlanság (Heidegger szavával: a mindig ugyanaz) mozgalmas álomvilága. Az örök körforgásban mégis azt az egyedit/személyest keresi az univerzumban, ami a szeretet által egyáltalán lehetséges az embernek. Stílusát tekintve érzéki, konkrét és filozofikusan (ön)ref-lexív, ebből eredően nagyon is komplex, bonyolultan rétegzett, mert cselekményes és szimbolikus is. Csillámlóan rejtélyes — mondhatni: misztikus. Valóban mese, már-már népmese jellege is van, de nem népmese-szerű, nem utánzat. Ügy vélem a szerző szinte akaratlanul is kiváló illusztrációját adja az Erikson-féle epigenetikus identitáselméletnek, s lényegében az ősbizalom kialakulását ábrázolja. Másfelől a jungiánus kollektív tudattalan világa is fölsejlik benne. Lényegében azonban, nézetem szerint, arra az égetően fontos kérdésre feszegeti a szorongó és őszinte válasz lehetőségét, hogy emberi létezésünk egyéni és kollektív (egyetemes, univerzális) princípiumához társíthatunk-e valamiféle bizalmi/lelki diszpozíciót?

Lányi Gusztáv pszichológus, egyetemi docens