Hogyan illeszkednek a költészet törvényszerűségei a szellem dialogikus alapstruktúrájához? Milyen személyes-egzisztenciális – olykor drámai vagy lírai – forrásból fakad a modern gondolkodóknak – Kierkegaard-nak, Nietzschének, Sesztovnak, Szabó Lajosnak és másoknak – a nihilizmussal szembeszálló eszmei küzdelme? Hogyan tör föl ez az antinihilista egzisztenciális szellem a huszadik századi magyar líra néhány kiemelkedő alakjának – Adynak, Füst Milánnak, Weöresnek, Rábának, Tandorinak – a munkásságában? Ezekre a kérdésekre próbálnak válaszolni esszékötetem különféle alkalmakból – részint belső probléma-tisztázó igényből, részint konkrét külső megrendelésre is – született írásai. Ez a tizenöt esszé értelemszerűen nem törekszik sem filozófia-, sem irodalomtörténeti, sem filológiai teljességre. Ám az egyes írásokban megfogalmazott kérdések és válaszok mögött reményeim szerint kirajzolódik egy, minden megszorító jelző nélküli „teljesség igényéből fakadó kérdéseken” és válaszokon orientálódó költői-teoretikus világkép.