E könyv címe a szerző korábbi levélesszé-gyűjteménye, a Bábeli adományok folytatását ígéri. Bábel értelme Suhai számára nem meríthető ki az egekbe törő ember büntetésének magyarázatával. Isten a nyelvek összezavarásával, a többnyelvűséggel lehetőséget is adott: a párbeszéd, a szóértés lehetőségét. A kinyilatkoztatás eme olvasatával Suhai mintha birtokába jutott volna valami titoknak, amiből (a beszélgetés létteremtő funkciójából) írásai formáját, a levélesszé műfaját is eredezteti. (Levelezéseit, dialogikus gondolatfutamait, logikai levezetéseit.) E kötetében azonban, szemben az előzővel, a dialógus elvi lehetőségeinél nagyobb hangsúlyt helyez ezek mindenkori feltételeire: az adottságokra. Többnyire az irodalmi, de néha akár a politikai közeg szemléjével is. Fenntartva ugyanakkor a kapcsolatok megtartásának és építésének eredendő törekvését, melyet esetenként a választott műfaj fiktív terének bemutatásával is szemléltetni óhajt. Egyik költőbarátjának írja: Ami [] a mikesi utalás [] kérdését, a fiktív levél műfaji problémáját illeti, elfogadom megjegyzésed, hogy bábeli leveleim nem rodostóiak (!). Vagyis tényleg nem fiktív levelek. De csak félig (nem azok). Próbáld csak ki írj ilyen igénnyel misszilis leveleket, s meglátod, fiktív levelek lesznek nyomban. Valahogy szárnyára kapja őket a szél. Az anyag írói alakítást szenved. Egyszerre csak észreveszed, hogy készséges eszközök mondandód kifejezésére. Sőt mi több, azt is (észreveszed), hogy van mondandód. Mondandód támad. El is küldheted, az ezen már semmit nem tud változtatni. Ha néhány ilyet írsz, már gereblyézheted is őket össze. Én így jártam. Nem akartam semmi ilyesmit történt ez velem. [] Most is csak pár köszönő szót szerettem volna illedelmesen elrebegni, s lám, mi lett, mi lesz belőle.