Vannak szerzők, akiknek életműve átível a korszakhatárokon. A bölcsészettudomány úgy hidalja ezt át a diskurzus során, hogy főként a korstílusok határán megnevez irányzatokat, amelyek egyaránt magukban hordozzák a korábbi és az új korszak művészeti törekvéseinek fontosabb jellemzőit. A magyar irodalomtörténetben ily módon tudjuk vizsgálni például a barokk, a manierizmus és a klasszicizmus stílusjegyeivel egyformán jellemezhető Csokonai-életművet, megragadva annak műfaji, stiláris sokszínűségét. De ugyanezzel a módszerrel tudjuk elemezni 20. századi magyar irodalmunk számos más életművét. A beavatott olvasó nem törekszik szintézisre; az esszék közérthető, mégis tudományos igényű nyelvezeten íródtak, és számos irodalomtudományi kérdésre reflektálnak. A kötetben tárgyalt szerzők a teljesség igénye nélkül: a klasszikusok közül Dsida Jenő, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár, a kortársak sorában pedig Szentmártoni János, Kürti László, Dobozi Eszter és Ferdinandy György.