Egy magyar katolikus pap hónapjai az egyik legrettegettebb koncentrációs táborban. Eglis István most először megjelenő önéletrajzi regénye forrásértékű dokumentuma egy történészi és lelki szempontból is mindmáig csak részben feldolgozott korszaknak. Megrendítően őszinte hangú vallomás egy olyan férfi sorsfordulójáról és belső életéről, aki pokolbeli napjaiban is a krisztusi emberség esendő és hűséges tanúja maradt.


"- Na, csak nem vagy beteg?
- De igen - hazudta tovább. Vagy talán nem is hazudott, mert ha testileg nem is volt semmi baja, hirtelen úgy megülte a fásultság, undor, a folytonos nyüzsgés, ordítozás, hogy halálosan elcsigázottnak érezte magát. Úgy érezte, meghalna, ha ma is el kellene mennie dolgozni, hosszú órákon keresztül lengyel, orosz, francia, német beszédet hallgatni, elviselni a kápó káromkodását, az SS-őrmesterek ugató, torokhangú veszekedéseit. Meg akart lépni, de még mindig nem határozta el magát teljesen. Nem azért, mintha különösebb gond lett volna elmaradni a munkából, ebben az időben már erősen lazult a fegyelem, jóformán csak az ment dolgozni, aki akart. De mindenki akart, mert a munkásadag - amit persze a munkáshelyen osztottak - és a lopott répa és krumpli nélkül éhen haltak volna. Ezért tanakodott magában Gábor, hogy mit válasszon, az egész napi aránylagos nyugalmat és végre egy kis olvasást, gondolkozást és az éhséget; vagy a munkát és azt a kéjt, hogy este hét óra után ehet is valamit - persze csak dachaui fogalmak szerint."