Borbándi Gyula meghatározó alakja a nyugati emigrációban élő magyar értelmiségnek. Egyik elindítója, főmunkatársa, majd egyik szerkesztője volt a Münchenben 1951-től megjelenő Látóhatár című folyóiratnak, ennek utódát, az Új Látóhatár-t pedig már felelős szerkesztőként irányította 1958-tól egészen a lap megszűnéséig, 1990-ig. Mindeközben a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, az utolsó öt évben, 1979-től 84-ig a magyar osztály helyettes igazgatója. De tevékenykedett a Nemzetközi PEN Clubban és a Hontalan Írók PEN-Központjában is, fáradhatatlanul munkálkodva a szellemi erők összefogásán, a magyarországi és a nyugati magyar alkotók közti kapcsolatok kiépítésén és ébren tartásán. Bár kora ifjúságától elkötelezett híve a népi mozgalomnak, mindig nyitott maradt minden demokratikus eszmeáramlat előtt, következetesen elzárkózott viszont minden szélsőségtől. Borbándi Gyula pályafutása azonban nem az emigrációban kezdődött. Harmincéves volt, amikor 1949-ben úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot. Akkor a még (de már nem sokáig) létező Parasztpártot képviselte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. Alacsony sorból jutott el idáig, aminthogy új életében is lentről, a menekülttáborból, majd a szállodapincérségből kellett felküzdenie magát ismét az értelmiségi sorba. Ezt a küzdelmes, de nagyon tartalmas és eredményes pályát kísérheti végig az olvasó a kezdetektől a megírás jelen idejéig, amelyben a nyolcvannegyedik évében járó, de még mindig fáradhatatlan Borbándi Gyula csak ezt kéri a sorstól: „Legyen bennem még annyi elégedetlenség és hiányérzet, ami további munkára serkent.”