„(…) noha a „Csillagok árvája” megtért már övéihez, „csillagfegyelmű éneke” velünk maradt, hirdetve a non omnis moriar horatiusi szentenciáját, a költő öröklétét. S valóban: helytállást, tettet sürgető és az emberhez méltó életért, lélegzetnyi szabadságért kiáltó igéi parittyakőként roppantották meg a testét, szellemét nyomorgató hatalom Góliát-homlokát; apja, fia vesztét, saját kínjait és árvaságát panaszló szavai a szívet sajdító fájdalom erejével nyitottak utat az ég tengerén, egészen Isten trónusáig; míg más pillanatokban dionüszoszi „evoé”-ja zengett át völgyön és hegyen, hogy kiáltására „bimbók bombái” robbanjanak, előretörjön és szárba szökjön a diadalmas Élet. Ami csak keveseknek adatott meg: egyaránt volt halál és szerelem fölkentje, s mágikus dalai nyomán nemcsak a folyóig hullámzott fel a nyugvó tenger, de felfénylett holdja, felragyogtak csillagrendszerei is.”