Tegnap nálam járt Petőfi. Nagy megtiszteltetése ez az én szerény hajlékomnak. Egyszer már volt nálam, Ország-úti lakásomban. Valamikor. Talán három esztendeje ennek, vagy még annál is kevesebb. 1844 nyarán volt, amikor segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál, Vahol Imre szerkesztő oldalán. Akkoriban még alig ismerte valaki. Annál inkább ismertek engem, az egész magyar hazában. Akkor még csak Petőfi Sándor volt; ma már: Petőfi. Igaz, hogy még csak huszonnégy esztendős, de már: Petőfi. Én pedig akkor Rózsavölgyi voltam. Ma pedig Rózsavölgyi Márk vagyok, az elaggatott, beteg, szegény népzenész. Ennyire vittem, ötvennyolc esztendős koromban.