A nagykövetné finom, de szerény értelmű frankofón úriasszony volt, magyarórákat adtam neki diákként a hetvenes években, nehéz dolgom volt vele, és ha egyszer-egyszer földerengett benne végre valami megértésféle, azt mondogatta, hogy aha, értem már, franciául pont fordítva van ez is. És aztán hozzátette még: úgy, mint a németben. És persze nem így, hanem franciául mondta ezt, vagyis én most fordításban idéztem őt, nyilván. Akkor pedig - ha már egy műfordítós sorozathoz írott bevezetőben teszem ezt, és a sorozatnak a Pont fordítva címet adtam - mindjárt magyarázhatnám is, hogy miért éppen így és nem másképpen fordítottam a nagykövetné szavait, meg hogy miért nem baj, ha germanizmus (vagy mi) az, hogy pont; továbbá, gyengébbek kedvéért, a (mű)fordítás, illetve a meg- (ki-, be-) fordítás egybecsengésének, illetve a magyar kifejezés és az indoeurópai nyelvekben használatos, trans-latio típusú, "átültetős" megfelelők viszonyában rejlő metaforát is kifejthetném akár.
Akár, de nem most. Most hadd mondjak csak annyit: komoly tárgyakról szólnék - művekről és fordításokról, okos és buta szerzőkről és fordítókról, műhelyélményekről, fordítás és interpretáció, fordítás és közélet viszonyáról - komolyakról tehát, de nem "úgy". Hanem pont fordítva - írta a szerző a Magyar Narancs-ban 2013 óta megjelenő tárcasorozata bevezetőjében. Kötetünk ezekből és más írásokból állt össze.

Barna Imre

1951-ben, Budapesten született. 1975-ben, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, olasz-német szakos tanári diplomát szerzett. 1976 vége óta - 1987-től főszerkesztőként, 2006-tól 2013-ig igazgatóként - az Európa Könyvkiadó munkatársa. 1995 és 1998 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. 2003-ban az Olasz Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjével tüntették ki. Műfordítói tevékenységéért 2006-ban József Attila díjat kapott.