A mi generációnk boldog generációnak indult. Napfényes jövőbe vezetett az útja, múltja nem volt. Jelene sem, de ez csak később derült ki. Nem volt más dolgunk, mint hogy tanuljunk, tanuljunk, tanuljunk. Boldogan tettük. Aztán csodálkoztunk, mikor a kezünkre csaptak, ha egy-egy könyvet fel akarunk ütni. Kivonatolták nekünk, legyen elég az.
Azt mondták, szabadok vagyunk. Elhittük. Ebből is baj lett. Kezünkbe nyomták a kottát, amiből énekelni kellett. De a mi fülünkben már nem indulók, hanem elektromos gitárok dübörögtek.
Itt-ott nem értettünk valamit. Kérdezni kezdtünk, ahogy illik, csillogó szemmel. De szüleink, tanáraink nem néztek a szemünkbe, amikor válaszoltak. Ha válaszoltak.
A válaszokban csend volt, pisszegés. A tankönyvekben utalások, mintha a háttérből szellemek diktálták volna az arctalan szavakat.
Minden viccnek politikai színezete volt. Annak is, amit már száz éve találtak ki. A nevetés maga is lázadás volt.