"Osvát Ernő élt ötvenhárom évet - most húsvét előtt lett volna ötvennégy -, s életének foglalata, megtisztogatva emberi végzetektől, benne van a mondásban, mely e könyv egyik levelén következik: "Két külön dolog. Van irodalom - s vannak a nagy írók." Osvát Ernő a Nyugat folyóirat révén, melynek egyik alapítója volt, s melyet haláláig ő szerkesztett, egy negyedszázad magyar irodalomra nyomta rá bélyegét, de ezt azt tette, hogy ahová gondolatban elért s ahol, e magyar hazában, cselekednie adatott, csak az írókkal törődött, sohasem az irodalommal. E harcához képest - mert kemény harc volt - tán engedmény, tán - ha szabad a síron túl vitázni egy halhatatlanná lett vitatkozóval - az ellenfélről birkózás közben a kérlelhetetlenre is átragadt kegyelet, ha fent írt mondásában egyáltalában elfogad irodalmat, s nem csakis az írókat veszi valóságnak." - „Ezt a könyvet Osvát Ernő nem írta, nem adta ki s nem hagyta hátra könyvnek. Maradt ugyan utána egy nagy láda írás, de ezt, utolsó rendelete szerint, barátainak el kellett égetniök, s csupán feltenni lehet, hogy élete rendjén és tollával való viaskodása közben felgyűlt kísérletei és töredékei is lehettek benne. Nyomtatásban, mint e könyv előszava is említi, csak kezdő korában jelent meg néhány irodalmi tárcatanulmánya, egypár, egészen rövid, köszönő vagy bevezető beszéde, és a Pesti Naplóban, 1928. július 8. és szeptember 23. között, vasárnapi közlemények gyanánt tizenkét folytatás aforizma – az első nyolc „Az elégedetlenség könyvéből”, az utolsó négy „Forgolódás” címmel. Egyik hű tisztelőjének volt gondolata, hogy e mondások könyvbe szerezve megmaradjanak, s az ő barátsága gondoskodott a könyv méltó kiadásáról” – olvasható az 1930-as kiadás utolsó lapján.

Az aforizmák, bölcsességek önmagukért beszélnek.