Az olvasóhoz szólunk a kötet kézbevétele alkalmával. Miből áll ez a kis kötet?
Egy 18. századi erdélyi főrangú asszony recepteskönyvével ismerkedhet meg az olvasó.
Rögtön adódik a kérdés: ki volt a kézírásos szakácskönyv tulajdonosa? A kötetben található tanulmány ad feleletet erre a kérdésre, megismerteti az olvasót a könyvtár­alapító Teleki Sámuel feleségével, iktári Bethlen Zsuzsannával.
A másik tanulmány szerzője a kézirat létrejöttének körülményeiről szól, elemzi sa­játosságait, kijelöli helyét a magyar gasztronómiai irodalomban, és összeveti a marosvásárhelyi kéziratot a Tótfalusi Miklós által először 1695-ben Kolozsváron kiadott nyomtatott változattal. Az olvasó a lábjegyzetekben megtalálja az összehasonlítás eredményeként észlelt eltéréseket. Ez az egyébként igen sok munkát igénylő összeve­tés talán a magyar szakácskönyv-irodalom művelőinek szolgál hasznos információk­kal.
A szakácskönyvet a főzés és a magyar gasztronómia története iránt érdeklődőknek ajánljuk, ínyenceknek, gourmand-oknak, a társadalomtörténet kutatóinak. Hiszen a receptek nemcsak az egykori étkekkel ismertetik meg az olvasót, de a korabeli kony­hai állapotokra is utalnak. Látni fogja például az olvasó, hogy a szakácskönyvünk nem ismeri a fedőt, a lábasokat egy tállal fedik be. Az is érdekes, hogy néhány étek elkészí­tése azóta sem változott. A zöldsalátát, uborkasalátát ugyanúgy készítették, mint ma.
A szakácskönyvet ismertető László Lóránt szívesen ajánlja ezeket a recepteket a remek erdélyi szász konyhát vivő édesanyjának is. Ugyanakkor Bányai Rékának és Szabó Emesének köszöni a szövegösszevetésben nyújtott segítségüket.
111 oldalas kézírásos receptkönyv átírását a kötet összeállítói felesben végezték.
Az átírás fő szempontja a szöveghűség volt. Úgy véltük, az olvasónak nem okoz túlságosan nagy nehézséget, ha meg kell szoknia a maitól eltérő 18. századi írásmód­ból adódó furcsaságokat.
A mutatótábla számai a kéziratos szakácskönyv oldalszámára utalnak. Külön muta­tóba foglaltuk az átírt változat oldalszámait. (Deé Nagy Anikó)