A ​XX. század elejének különös egyéniségű magyar festője ősi nemesi családból származott, és ha tehetsége, nyugtalan szelleme nem hajtja a művészet és a filozófia felé, a beckói kastélyban élhette volna le életét, vadászva-gazdálkodva és élvezve a munkátlanságot. De a művészet szenvedélyes szeretete és a maga körül látott szegénység, szenvedés, majd később a háború élménye kiragadta kényelmes életéből. Csavargókat, aggastyánokat, sebesült, elgyötört katonákat örökített meg ecsetjével, rembrandti mélységű barnás tónusokkal és fehér fényekkel villantva fel a jellemeket – de képei megőrizték a napsütötte tátrai hegyek kékes csillogását, a mocsaras tájak felett szállongó párát is, és a társadalmi mozgalmak sem kerülték el figyelmét.
Minden titok vonzotta, a bűnözők lelki alkatának sötétje éppúgy, mint a buddhizmus csalóka fénye. Gondolatait titkosírással írt jegyzeteinek jó néhány füzete őrzi.
Egri Mária, e füzetek olvasója, ezeknek az írásoknak és a múzeumokban őrzött képeknek alapján vázolja fel Mednyánszky emberi alakját, művészi egyéniségét, az illusztrációk pedig a festő legszebb műveit idézik elénk.